kurrikulumvitez

A keresztúri jeti

„People always talk about the weather.” Napok óta a régi Yonderboi-dal szól a fejemben végtelenítve, ugyanis bárhová megyek a városban, mindenhol ugyanarról beszélnek az emberek. Igen, az időjárásról. Korra, nemre és felekezetre való tekintet nélkül mindenki ugyanazt a mondatot mantrázza a saját egyéniségéhez mérten: „Meleg van.”, „Istenem, jaj, de nagyon meleg van.”, illetve „Kibaszott meleg van, geci.” és így tovább. Engem nem izgat. Nyár van. Az emberek izzadsággal kevert dezodor szagot árasztanak, nyalják a hatvan forintos jégkrémet és csak este bújnak elő, mint gyíkok a kövek alól és megbeszélik, milyen meleg volt aznap és megint nem fognak tudni aludni a meleg miatt. Ugyanígy volt tavaly, meg tavalyelőtt is. Én nem panaszkodom, hisz a lányokon kevesebb ruha van, nem kell fűteni, és ha a nap végén, a teraszon megihatok egy jégbe hűtött sört, az szinte maga a mennyország.

            A híradóban szokás szerint riogatják a népet. Napról napra bemondják, hogy megint megdőlt a melegrekord és a déli órákban csak a púpos tevék, meg a pigmeusok merészkednek a napra. Az átlagember meg simán elhiszi, hogy ez a legmelegebb nap, mióta világ a világ és amúgy is: „Csak azér’ foglalkoznak annyit a meleggel, hogy az igazi gondokról eltereljék a figyelmet. Nézd meg, a mocskos politikusnak nincs melege, mer’ az egész nyáron a tengerparton van. Nem dógozik, csak felveszi a milliókat.” Mondjuk, én meg vagyok róla győződve, hogy gyerekkoromban is voltak ehhez hasonló, a sivatagi klímára emlékeztető időszakok. „Sanyikám, bazzeg’, emlékszem, hogy pár éve olyan meleg volt, hogy fényes délben, az Örs teljesen ki volt ürülve. Sehol egy lelket se láttam!” –mesélte egy ismerősöm a közelmúltban. Ma, július negyedike van és tizenegy óra körül a városközpont hőmérője harminckilenc fokot mutatott, amikor elmentem a postára befizetni a csekkeket. Érdekes módon, a buszon nem volt ülőhely, az utcákon kis túlzással hömpölyögtek az emberek, a boltok tele voltak. Persze, ha mindez két nappal ezelőtt történik, tényleg kihaltak lettek volna közterek, tudniillik harmadikán utalják a fizetést. Onnantól az élet egy kicsit újra szép lesz, a hőség meg elmehet a francba.

Tudja mindenki, hogy a válság begyűrűzése óta, minden hónap első hetében a sivatagra frissítő zápor hullik, buja növényzetbe borul az addig kies táj, a kitikkadt állatok pedig mohón magukévá teszik mindazt, amiről három hétig csak álmodtak. Jól tudják, az oázis csak pillanatnyi délibáb, néhány nap és a perzselő sugarak ismét megölnek mindent, ami él. Nos, erre a maradék három hétre „kellene még egy igazán ütős ötlet”, mint ahogy a tökfej mondja a Kinder-reklámban. Nekem van egy, úgyhogy azt hiszem, meg tudom menteni a pusztulás elől a tizenhetedik kerületet.

Mostanában tudtam meg, hogy tőlünk pár utcányira terül el Budapest legnagyobb, eddig érintetlen, vizes területe, a Merzse-mocsár. Pont az Aldi mögött. Itt sétáltunk múlt vasárnap, de mivel hatalmas, 27 hektárnyi színtiszta természetről van szó, így csak egy kis részét sikerült bejárni. Magának a mocsárnak szerintem a közelébe se voltunk. De ez nem is lényeges. Ahogy baktattunk, az egyik fa mögül kikandikált a jeti. Jól olvastad, a JETI. Csak nekem fedte fel magát, mert gondolom én szimpatikusabb voltam neki. Ő is barátságosnak tűnt, ezért nem ijedtem meg tőle. Emberi vonásai voltak, nagy, fekete szemei, kissé bamba pofája és mindenütt vastag, barna bunda borította a körülbelül két méter magas testét. Ja, arra emlékszem még, hogy rettentő nagy lábai voltak. Kételkedsz benne? Nem, nem készítettem róla fényképet, mert én megélem a pillanatot és a fejemben örökítem meg.

Azóta a történtek hatása alatt vagyok és csak most döntöttem el, hogy ország-világ elé tárom. Holnap felhívom a Blikket, a Fókuszt és az Aktívot. A híradó alap. Frizbi most nincs, mert a hülye Hajdúnak pont most kellett nyaralni menni, amikor itt a sztori. Szerintem a Class Fm is tárt karokkal fog várni. Alig várom, hogy a Szállj el kismadár és a Száguldás, Porsche szerelem között népszerűsítsem a keresztúri jetit. Persze, senkinek nem fogok ingyen nyilatkozni, hisz a célom a Siker, pénz, csillogás, már ha a béna rádiós slágereknél tartunk. Lehet, felveszem a kapcsolatot az Ufó Magazinnal is. Sok búzatábla van a közelben, így ha szerencsém van kisütik, hogy csészealjjal közlekedik a jetim. Ha kell, letaposom a búzát. Ha lanyhulna az érdeklődés, készítek egy vírusvideót a Youtube-ra. Lehet majd ész nélkül kommentelni, megosztani, lájkolni. Egyszerűen ellátogatok a mocsárhoz legközelebbi kocsmába, nevezetesen a Csapolt sör és palackozott italok nevű helyre, majd megkérdezem a legrészegebb tölteléket, találkozott-e valaha a keresztúri jetivel. „Láttam, hogyne láttam vóna! Itt vót délelőtt… Megivott egy fél kevertet, meg egy üveg Borsodit… A rohadék már egy hónapja tartozik egy ezressel. Azt mondta, segélykor megadja, oszt’ azóta semmi.”  A netes társadalom dőlne a röhögéstől, a jeti meg lájkról-lájkra híresebb lenne.

Tudom, egy idő után a médiának kevés lesz a szavam, úgyhogy kreálni kell egy fényképet. Természetesen nekem sikerül majd lencsevégre kapni. Vagy a polgármesternek. Mivel a kutya se akar negyven fokban jeti bundát vásárolni, valószínű olcsón meg tudom szerezni a jelmezt. A siker érdekében szívesen magamra cibálom és átvonaglok benne a kamera előtt félelmetesen hörögve. A polgármestertől csak nem várom el…

Egy biztos: a jövő szép lesz. Turisták százezrei zarándokolnak majd a kerületbe és hozzák a pénzt. Minden évben, július negyedikén lesz a Nagy jeti menet, amikor az arra fogékonyak bejárják a Merzse-mocsarat. Minden bizonnyal tömegével lesznek olyanok, akik látni vélik a kerület bundás jótevőjét. Nem baj. Tervben van az öt napon át tartó Jeti fesztivál gondolata és remélem Andy Vajna progyjuszer is igent mond a történet megfilmesítésére.

Nemrégiben olvastam egy településről, Harkányról, ahol a hívő keresztényeknek az a bajuk, hogy a címerükben van egy fekete ördög, ami szerintük szerencsétlenséget hoz a községre. Úgy gondolják, hogy emiatt kerülik el a helyet a befektetők és nyomorognak munka nélkül az emberek. Úgyhogy azt kérik az illetékesektől, hogy az ördögöt cseréljék le mondjuk egy csinos keresztre, esetleg angyalra. Nos, Rákosmente címerében is van egy fehér sárkánygyík-féle, amire szerintem semmi szükség nincs. Azt javaslom, váltsuk le mi is a kerület szerencsehozó lényére. Hisz tudod: ha tokaji, akkor bor, ha szegedi, akkor paprika, ha gyulai, akkor kolbász, ha keresztúri, akkor…

Meleg van, nem? Vigyázni kell ekkora hőségben, mert könnyen napszúrást kap az ember.

Valóság puzzle

Mi a valóság? Mostanában többször is eszembe jut e kérdés, ugyanis minél többet tapasztalok belőle, annál rosszabbul érzem magam a világban. Ha megnézem a híradót, egy optimista és boldog, gazdaságilag kiegyensúlyozott ország képét festik elém a narancssárga beszélő fejek. Igaz ugyan, hogy viszonylag gyakoriak a csonkításos gyilkosságok és szinte naponta vernek halálra álmukban nyugdíjasokat ezer forintért, de azt hiszem, ilyenek a legjobb társadalmakban is megesnek. Amikor pedig a híradó után belefutok egy reklámblokkba, döbbenten látom, hogy a jól öltözött, tökéletes embereknek mindössze annyi problémájuk van, hogy nem szeretik a gyümölcsdarabokat a gyümölcsös joghurtban. Szép, nem? Az egyén tömegmozgósító ereje is abból áll csupán, hogy az idióta plázaribanc (bocsánat, hölgyeim!) kezében a jégkrém minden harapás után visszanő, ami hatására a többi egysejtű is odasereglik és cuppogva szemlélik az isteni csodát. Kerek szemekkel bámulom én is a történteket és azt kérdezem, hogy ekkora kreativitással miért nem Fedél nélkül-t árul az ötletgazda a Nyugati téri aluljáróban?

Ha ezeket az élményeket veszem alapul, akkor idillikus országban élek. Azonban nyitott szemmel járom a kerületet, a várost és néha beszélgetek a kedves állampolgárokkal is. Jelentem, nekik nem szólt senki, hogy vége a válságnak. Azt látom, hogy a pannon pumának csatakos a bundája és csillagokat lát az éhségtől. Tehát júniusban a kérdés nem az, hogy Agárd, vagy Siófok, hanem villanyszámla, vagy paprikás krumpli. Persze, lehet álmodozni, hisz a lottónyeremény megint felkúszott majd’ négy milliárdig, csak hát a szelvény árából adnak egy kiló kenyeret is. Az biztos.

Bár, mióta van kábeltévénk, azóta látok alternatív valóságokat is. Például valahányszor a Muzsika Tv-re tévedek, sokkol az ott látható realitás. Múltkor a Showder Klub valamelyik adását néztük és innen kapcsoltam véletlenül a mulatós tévére. A stand up-os gyerek lökte a gyenge, vagy a Hofitól nyúlt poénokat (a többségüknek ez a kettő a repertoárja). Egyszer-egyszer mosolyogtunk, de egyébként fapofával néztük az erőtlen kapálózást. Hiába, a létbizonytalanság következtében a kedélyállapotunk sem a régi már. Csatornaváltás után azonban olyan stúdiókép tárult a szemünk elé, amit jó tíz éve láttam utoljára Esküvő Lajos, alias, Lagzi Lajcsi műsorában, a rémséges emlékű Dáridóban. A Diridári című borzalom látványvilága olyan, mintha aratáskor a kukoricaszállító Skoda Liaz karambolozna a kultúrház hosszú asztalával a mezőn, amit végignéz egy félőrült, harcsabajszos cukros bácsi. A baleset közepén érdekes lények a hangszórókból jövő zenére próbálnak tátogni, mintha ők énekelnének, míg az asztalnál ülő díszes társaság, hát… hogy is mondjam, táncol, bár olyan, mintha áramkörbe lennének kapcsolva és a kettőhúsz rángatná őket. Ez az úgynevezett dáridómozgás, amit az anyaműsortól vettek át. Ott, az egyik kézben pogácsa volt, a másikban borospohár és ülő helyzetben oldalsó törzsdöntögetéssel élvezték a zenét. A Diridáriban ez úgy módosult, hogy nincs péksütemény, a poharak meg, azonos mennyiségű folyadékkal, egyenlő távolságban le vannak ragasztva az asztalhoz. Szabad a kéz, így lehet tapsolni, integetni, miegymás. Szériatartozék még két (rájuk nézve erősen fellengzős jelző) táncosnő, akiknek a mozgáskultúrájuk annyiból áll, mint a felhúzható Télapónak, amelyik a Jingle Bell Rock-ot énekli. Tehát eme vízióhoz képest a szürrealisták alapvetése, az esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon, egyszerűen bakfitty. És ekkor lépett színpadra a művész…

A zenetévékhez hasonlóan ezen a csatornán is kiírják a produkció elején az előadó nevét és a dal címét: Szega & Frédó- Zakatol a szívem. SZEGA & FRÉDÓ! Bazz’! Leestünk az ágyról és gurgulázva röhögtünk a szőnyegen! Nem tudtuk abbahagyni. A duó amúgy két fiatalembert takart. Fekete, ezüst diszkó gyöngyökkel kirakott izompólóban, dzsigolósan koptatott farmerban és ködvágó cipőben tolták. Tucc-tucc alapon nyüszítés gitárral úgy, hogy gitár nem is hallatszott a zenében. Ennek ellenére ők pengették, mint a nyavalya.

Az ilyen típusú műsorok kapcsán mindig felvetődik bennem a kérdés, hogy a közönség miért nem tud úgy mulatni, mint egy igazi magyar? Már ha egyszer azok vagyunk. Tudom, osztrák, német ötleteken alapul mind, de mi a francér’ akar jódlizni egy magyar? Minősíthetetlen módon koppintanak a germán, a roma, a görög kultúrákból, holott állítólag messze földön híres a magyar virtus. Hol van?

Akik akartak, a hét végén megemlékeztek a rákoskeresztúri Trianon-emlékműnél. Láttam a buszból. Az igaz magyarok lobogtatták az Árpád-sávos lobogóikat, volt szittya népviselet, „Vissza Erdélyt!” -transzparens, meg ilyenek. Mondjuk, ha én az anyaországtól elcsatolt területen élnék, eszembe se jutna ismét Magyarországon lakni, látva azt, mi folyik az országban. Az a helyzet, hogy a legtöbb szomszédos régióban könnyebben élik a hétköznapjaikat az emberek, mint itt. Ha pedig magyarkodni akarunk, mutassuk meg, hogyan dobjuk el az agyunkat, de könyörgöm, ne más kultúrák rítusaira!

Szörnyülködöm, pedig ekkor még nem láttam a Házibuli Attilával című műsort, ami a soron következő program volt a Muzsika Tv-n. A valóság egy újabb darabkája. Azóta tudom, hogy az arra fogékonyak, akár 24 órában csodálhatják Attilát, ugyanis amikor az egyik csatornán véget ér, egy másikon akkor kezdődik. Olyan, mint a napfelkelte. A címszereplő egyébként érezhetően a dauerolt hajú ötvenes asszonyoknak specializált romantikát helyezi előtérbe, ami azt jelenti, hogy Zámbó Jimmy és Máté Péter dalai szólnak kifulladásig. Emellett a megjelenésében is a vadromantikát próbálja kommunikálni. A hajában gusztustalan, szőke melírcsíkok, félig kigombolt, rózsaszín ing, a nyakában kereszttel, olaszos farmer és a kötelező ködvágó topán. Az arcáról levakarhatatlan bugyuta, ám sármos mosolyával olyan hangtartományokat képes felvételről kiénekelni, mint egy herélt bakkecske. A vendégek sem akárkik. Szériatartozék a magyar Modern Talking, vagyis a Dupla Kávé, aztán Csokis Tibi, Tajtiboy, Kondás Karesz, Csókos Miska, a Piás Nővérkék, Roberto, a mulatós masszőr, Teki Lala, Roma Jilo és a krematóriumból előhúzott Kadlott Karcsi. Megfigyeltem, hogy nincs akkora méretű Hawaii-mintás ing, ami eltakarná az óriásira duzzadt máját és nincs az a sminkmennyiség, ami emberbarátivá tenné vizenyős tekintetét. Ő sutba vágta a romantikát és folklóros erotikától fűtött, buja rímekkel hergelte a nagyérdeműt: „Van egy kislány Kanyárba’, gyönyörű a popója, kivinném én a fasorba. Azt a kusza nemjóját, megfognám a popóját, Istenem, de csuda volna. Nem lenne gond a meleg takaróra, felhúznánk a köcsögöt a karóra.” Eszméletlen, ugye?

Hasonló parasztvakítás megy a Viván is. Azonban a valóságnak ez egy korántsem veszélytelen szegmense, ugyanis a célközönség hajlamos valóságként megélni az ott látható klipvilágot. Az egyszerű ember kiugrik Dubaiba lovaspólózni, mondjuk kedd reggel, mert akkor épp ehhez van kedve. Ha már ott van, kipróbálja a siklóernyőzést is, mert Dubai szép felülről és szerez magának egy sportkocsit is. Mivel még nincs kedve hazamenni, este elmegy valami exkluzív klubba és flörtöl pár szupermodellel is, mert az ilyen helyeken meglehetősen nagy koncentrációban fordulnak elő. GYEREKEK, EZ IGAZIBÓL NEM IS ÍGY VAN! A klipet a kiadó és a szponzorok finanszírozták, hogy Te megvedd a jegyet a sztár koncertjére és letöltsd fizetősen az Itunes-ról, vagy bárhonnan. Ezek a bácsik ebből élnek, tudod? Ja, és ne utáld a szüleidet, amiért nem hajlandóak adni nyomorult kétszázezret egy Luis Vuitton-táskáért, kétszáznegyven helyett. Akciós. Ők ennyi pénzből tartanak el téged, meg a két tesódat is. Jó lesz neked a háromezer forintos is, a Tigris Centerből. Szinte ugyanolyan.

Tényleg jó, ha egész héten koplalsz a barátnőiddel együtt, csak azért, hogy szombat este kibérelhess egy limuzint? Elhiszem, felemelő érzés királynőként megérkezni a diszkóba, de tudja azt mindenki, hogy haza már a harminc éves Ikarusszal fogsz menni. Akkor meg mi értelme? Hidd el, nagyon kevés lányból lesz playmate és nagyon kevés pasinak van Budán penthouse-a, ahová egy éjszaka alatt felvihet négy-öt szerencsétlent. Tudom, ők ezt mondják, de nem szabad mindent elhinni.  

Amúgy lejárt a bérletem. Akárhogy osztok-szorzok nincs rá a 9800 forintom. Talán veszek egy jegyet, és ha szerencsém van, napokig morzsolgathatom a zsebemben lyukasztás nélkül. Ez az én valóságom. Utálom, mert tudom, nem itt kellene lennem és nem ezt kellene csinálnom. Ha jön az ellenőr, hiába mondom, hogy csak egy megállóra ugrottam fel. Nem hiszi el és az a baj, lassan már én sem hiszem, hogy valaha jobb sorsom lesz és meg tudom venni a bérletet. Szebb jövőt? Baromság.